Egy huszonhárom fokos, nem szokványos vasárnapon, Santiago de Cuba városában hallgattam őt, amint a gyülekezethez szólt az oltárról. A szegénynegyed közelében álló fa templomban több mint kétszáz ember vett részt az általa tartott misén, amelyhez hegyek adták a hátteret. Engem untat a liturgia, de ott meglepett hogyan ajánlja Jézust a mindennapok küzdelméhez való segítségül, miközben az általa celebrált mise egyáltalán nem rugaszkodott el a valóságtól. José Conrado nem könnyű ember azok számára, akik maguk is a tömeghez intézett szónoklatokhoz vannak szokva. A Santiago de Cuba-ban született, szívélyes és derűs pap nem fél azoktól, akik gyülekezete tagjainak szomorú perceket okoznak. Szálka azok szemében, akik a hallgatást választják és kemény dió mindazoknak, akik belé akarnak harapni.
Emiatt aztán nem lepett meg, hogy annyi ember érzéseit papírra vetve, nyílt levelet* intézett Raul Castróhoz. Választ persze nem vár, mert már megtalálta. Nem más ez, mint a hívei által elmormolt csendes ima, a hangnem, amelyben hangjuk felemelése nélkül a változásokat követelik. A Santa Teresita-ban álló kis templomban minden elhangzott, s én, aki ott voltam, mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy olyanok könyörgése volt, akik nem tudnak, s akiknek nem is kell már sokáig várni.
* a levél angolul és spanyolul
Y Generáció 