Boring Home

Vannak könyvek, amelyek megbélyegzik szerzőjüket, s írók, akik művükre sötét árnyat vetnek. Amikor mindkettő nehéz eset, felmerül a kérdés, hogy vajon melyik árt melyiknek? Orlando Luís Pardo Lazo önmaga volt a közvetlen ok, amiért Boring Home című novellakötetét nem mutatták be a 2009-es Havannai Nemzetközi Könyvvásáron. Ő, és az a mániája, hogy a dolgokat bonyolulttá tegye, nyelvi játékokat fabrikálva egy olyan valóságból, amely leginkább csak kiabálásból és jelszavakból ért. S ha mindez nem lenne elég, fényképezőgépével felvételeket készít, melyek ellentmondanak a hivatalos ikonográfiának. Nem az almát mutatják, nem is Ádámot, hanem egyenesen a kígyót.

Az Orlandóból áradó rádioaktivitás leállította a nyomdagépeket, elijesztette a szerkesztőket, és néhány kollégája nem köszön neki, amikor az utcán találkoznak. A neve lekerült a hivatalos intézmények által támogatandó szerzők listájáról, s eltűnt az idei könyvvásár katalógusából is. A lökött Lawton mindezek ellenére elintézte, hogy a könyvet mégis kinyomtassák, s most készül bemutatni azt. Barátaiként, – s ugyanolyan számkivetettként, mint ő-, úgy döntöttünk, hogy mellette leszünk a bemutatón, február 16-án, hétfőn, délután három órakor, a La Cabaña erőd környékén.

Maradhatott volna minden ennyiben: egy kis csoport ül a fűben, s egy magánkiadásban készült könyvről beszélget, de a fenyegetések közbeszóltak. Tegnap óta a Kulturális Minisztérium intranet hálózatában egy email kering, amelyben a novellák alternatív bemutatásának lehetséges következményeire hívják fel a figyelmünket. Megfélemlítő telefonhívások, vádaskodások miszerint az USA bérencei vagyunk, – mennyire fantáziátlan, nemde? -, és világos ígéret egy alapos verésre. Mindezzel a vártnál sokkal nagyobb figyelmet irányítottak a kötetre, és ennél jobb felvezetést maga a betiltott író sem tudott vona összehozni.

Mi ott leszünk, meglátjuk, hogy odaengednek-e.

* Az email szövege:

Tudomásomra jutott, hogy a hírhedt ellenforradalmár blogger, Yoani Sánchez, az amerikaiak fizetett bérence, egy körlevélben Orlando Luis Pardo Lazo könyvének bemutatójára invitál, február 16-án a La Cabaña elé.
Néhány hónappal ezelőtt szintén emailben terjesztették Pardo Lazo képét, amelyen a kubai zászlón maszturbál. Ez a tette az ország fiainak, s nemzeti szimbólumának meggyalázása, s mint ilyen teljességgel elfogadhatatlan. Az író irodalmi munkássága alig ismert, ám tette része a Kuba ellen indított propagandának.

Pardo Lazo ezzel Yoanni és klikkjének bábuja lett.

Nem hiszem, hogy az ostoba bemutatót megtartják, ellenkező esetben meg fognak ijedni, s néhány kellemetlen meglepetésben lesz részük.

Parabolaantennák

Egy háztetőn lévő víztároló mögé rejtette Dayron azt a parabolaantennát, amellyel Mexikó és Miami tévéadását lehet fogni, s amelytől kábel továbbítja a ház nyolc lakásába a tiltott műsorokat. A rendőrség ugyan igyekszik elkapni az illegális műsorszolgáltatókat, de nem sokat tehet, mert gombamódra szaporodik azoknak a száma, akiket hasonló bűncselekmények miatt kellene előállítaniuk. Havanna egy pókhálóra emlékeztet, amit olyan ruhaszárítókötélnek és vízelvezető csőnek álcázott kábelekből szőttek, amelyek a külföldi csatornák adását hivatottak továbbítani.

A tiltott szolgáltatásért havonta kétszáz kubai pesót kell fizetni háztartásonként, amely egy átlagfizetés felével megegyező összeg. Cserébe huszonnégy órán keresztül érkeznek a telenovellék, a szórakoztató műsorok és a musicalek. A kevés számú, ideológiával átitatott hazai csatorna nem tud versenyezni a műholdra irányított antennák kínálta színes és feltűnő változatossággal.

A kormány rendőrségi csoportokat képzett ki a jelenség megfékezésére, melyek a tetőket járva kutatnak gyanús kábelek után, hogy aztán el is nyisszantsák azokat. Ha valakit rajtakapnak, vevőberendezése és antennája elkobzásán túl, akár ezer pesóra is megbírságolhatják. A lebukástól való félelem azonban nem csökentette a vakmerő tévénézők számát. Néhány vállalkozónak még az is sikerült, hogy kábelhálózatát az utca alatt futó öreg csövek mellett építse ki. Ehhez olyan brigádok kellettek akik szerelést mímelve valójában az üldözött kábeleket fektették le.

Dayron ügyfelei semmilyen kockázattól nem riadnak vissza azért, hogy valami mást láthassanak.

Forradalom.com

A Kongresszusi Palotában ma egy olyan informatikai konferenciát rendeznek, amelyen csak delegált külföldiek és kubaiak vehenek részt. A bejutáshoz valamilyen hivatalos intézményhez kell tartozni, – így hiába álltam sorba. Az esemény optimista előszavaként, a helyettes Informatikai és Kommunikációs Miniszter a Juventud Rebelde nevű lapnak adott interjút, amelyben egy olyan, közelebbről meg nem határozott jövőt festett le, amely a jövő héten de tíz év múlva is bekövetkezhet, s a mondottakkal újjáélesztette – néhány emberben -, a tömeges internetelérésre vonatkozó reményeket. Miután többször is elolvastam a miniszterhelyettes válaszait, én inkább nyugtalanságot éreztem.

Szavaiból sajnos nem olvasható ki még a legkisebb rosszallás sem a különböző kubai weboldalak blokkolását vagyis magát a cenzúrát illetően. Az ideológiai különbözőségeket egy kalap alá veszi “olyan ártalmakkal, mint a terrorizmus, a xenofóbia, vagy a pornográfia”. A szörnyűségeket sorolva nem felejti ki “természetesen a Kubában fennálló rend megdöntésére irányuló próbálkozásokat és a forradalomellenes tartalmakat”. Ez a melléknévhasználat csak megerősíti azt a gyanúmat, hogy az internethez való hozzáférésünk továbbra is megannyi feltételtől fog függni, amelyek között sem a sávszélesség, sem pedig a műholdas kapcsolat nem szerepel majd.

De ne mérgelődjünk, mert az internet nem privilégium, amelyet jutalmul kapunk odaföntről ha jól viselkedünk, vagy ha elég sokat és ütemesen tapsolunk. Ezegyszer nem. Az igazi forradalom.com a virtuális világra rákényszeríteni próbált korlátok ellenére, s velük párhuzamosan történik. Nincsenek benne szakállas emberek, fegyverek és még kevésbé egy tribünről kiabáló vezér. Egy lassú, ám fókuszált folyamat ez, amely el fog érni majdnem minden kubait. A folyamatot vezetőknek olyan fura nevük van, mint Gmail, WordPress, Skype vagy Facebook, s az embereket nem megosztják, hanem összekötik.

Ennek a technológiai forradalomnak a hatása sokkal tovább fog tartani mint ötven év, és megakadályozására vagy ellenőrzésére vajmi keveset tudnak tenni a minisztériumok, az elektronikus szűrők vagy a soha meg nem valósuló ígéretek. Már most is, miközben zárt ajtók mögött folyik az Informática 2009 konferencia, olyan rés nyílik, amelyen keresztül engedély nélkül is átjuthatunk.

Kérések listája

Yuslemi barátnőm pénztárcájának egyensúlya nem rázódott helyre általános iskolás fia osztályának legutolsó szülői értekezlete óta. A megbeszélés fontos részét képezte az iskolából hiányzó dolgok pótlásának mikéntje, különös tekintettel arra, hogy mennyit kell majd a szülőknek összedobniuk a nélkülözhetetlen ventillátor megvételére. A takarításról legalább húsz percen át folyt a szó, amely során mindegyik szülő bevállalta, hogy mit visz majd be a szükséges tisztítószerek és eszközök közül. Tanulónként öt pesót kell áldozni arra a hölgyre, aki hetente egyszer elvégzi majd a szükséges takarítást.

Az iskolában nincs személyzet erre a munkára, mivel az alacsony fizetés senkinek sem elég vonzó. Az illegálisan alkalmazott személy valószínűleg egy nyugdíjas lesz, akit semmilyen munkajog nem véd majd: nem jár neki majd szabadság, s táppénz sem, ha esetleg megbetegedne. Olyasmi ez, amelyet Európában feketemunkának hívnak, s amit Kubában “balkézről való alkalmazás”-ként emlegetnek.

Amikor már úgy tűnt, hogy véget ér az értekezlet, másfajta kérések kerültek napirendre. Valamelyik szülőnek meg kéne javítania a törött székeket, amelyet egy apuka aztán el is vállalt. Egy másik megígérte, hogy lakatot visz az ajtóra, míg egy anyuka nyomtatási kapacitással szállt be a közösbe, hogy a januári matekvizsga példái papírra kerülhessenek. Az iskolának nincsen se fénymásolója, sem pedig nyomtatója, így a dolgozatokat csak úgy tudják sokszorosítani, ha valamelyik szülő állami munkahelyének eszközeivel elvégzi a nyomtatást és a fénymásolást. Mindezekről úgy beszéltek, mintha ez lenne a természetes, és az osztályfőnök, – miután a kérések listáján minden tételt kipipált, – sikeresnek nyilvánította a szülői értekezletet.

Nosztalgia a pizza után

Képaláírás: pizzát és más termékeket kínáló árus Santiago de Cubában

A hetvenes években került bevezetésre, hogy a jegyrendszer szürkeségén kicsit enyhítsen. A mindennapok babos rizsének monotóniájában a pizza színt és újdonságot jelentett az emberek életében. Minden megyében nyílt egy pizzéria, amely saját pizzareceptjével bármelyik mediterrán konyhafőnökre a frászt hozta volna, de a helyiek számára vonzó alternatívát nyújtott. Vastagtésztájú, paradicsommal borított, ropogós szélű ételként vésődtek bele ezek a pizzák a kubaiak emlékei közé több generáción keresztül.

A kilencvenes évek hanyatlásakor az egykori olasz étkezdék csak narancshéjból készült levet és szivarokat árultak. Nosztalgiával gondoltunk a szovjet támogatás idejének lasagne-ira és spagettijeire. Az evés a baráti összejövetelek kikerülhetetlen témájává vált, és a pizzát mindig különleges nosztalgia övezte. Amikor az éhség okozta elégedtlenség 1994 augusztusában a balseros (tutajos, hajós) krízishez vezetett, a kormány engedélyezte a magánvállalkozásokat, amelyeknek köszönhetően aztán visszatértek az olasz konyha annyira hiányolt tésztaételei.

Sok kubai függ a vállalkozók által készített, utcán árusított pizzától, amellyel a munkahelyükön kapott szánalmas ebédet egészítheti ki. Egy ideje azonban a családok által működtetett étkezdékben nem nagyon van választék. A nem hivatalos piacok ellen folytatott razziák folytán, amelyek a hurrikánok után lettek egyre gyakoribbak, mind kevesebb az élelmiszerárus. Az állami ellátásba érkező termékek eltérítése nélkül nem sok lehetőségük van ugyanis, hiszen nem létezik nálunk olyan, hogy nagybani piac. Félő, hogy pizzát hamarosan már csak konvertibilis pesoért lehet venni, s így nagyon sokak számára megfizethetetlen lesz. Manapság már azon szoktak viccelődni hogy a pizza, – megunva a sok hamisítást -, összepakolt, és visszatért Olaszországba.

José Conrado

Egy huszonhárom fokos, nem szokványos vasárnapon, Santiago de Cuba városában hallgattam őt, amint a gyülekezethez szólt az oltárról. A szegénynegyed közelében álló fa templomban több mint kétszáz ember vett részt az általa tartott misén, amelyhez hegyek adták a hátteret. Engem untat a liturgia, de ott meglepett hogyan ajánlja Jézust a mindennapok küzdelméhez való segítségül, miközben az általa celebrált mise egyáltalán nem rugaszkodott el a valóságtól. José Conrado nem könnyű ember azok számára, akik maguk is a tömeghez intézett szónoklatokhoz vannak szokva. A Santiago de Cuba-ban született, szívélyes és derűs pap nem fél azoktól, akik gyülekezete tagjainak szomorú perceket okoznak. Szálka azok szemében, akik a hallgatást választják és kemény dió mindazoknak, akik belé akarnak harapni.

Emiatt aztán nem lepett meg, hogy annyi ember érzéseit papírra vetve, nyílt levelet* intézett Raul Castróhoz. Választ persze nem vár, mert már megtalálta. Nem más ez, mint a hívei által elmormolt csendes ima, a hangnem, amelyben hangjuk felemelése nélkül a változásokat követelik. A Santa Teresita-ban álló kis templomban minden elhangzott, s én, aki ott voltam, mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy olyanok könyörgése volt, akik nem tudnak, s akiknek nem is kell már sokáig várni.

* a levél angolul és spanyolul

Kettősség

A hivatalos verzió és a mindennapi életben tapasztalható valóság kettősége között vergődünk, ami a Szigeten elhangzó kérésekre is rányomja bélyegét. A kívánságok listája két különböző naplóba íródik, melyek éppen annyira hasonlóak mint különbözők. A kormány például energikus nyilatkozatokban követeli az Egyesült Államokban fogvatartott kémek szabadonbocsátását, és az egyik legfontosabb követelése Posada Carriles kiadatása, akit azzal vádolnak hogy 1976-ban felrobbantott egy repülőgépet. A hivatalos nyilatkozatok szerint nem elegendő, hogy Obama bezáratja a guantanamói börtönt, mivel ezt a területet vissza is kellene szolgáltatnia Kubának, és persze legfőképpen fel kellene oldania a Kubát sújtó embargót.

Másfajta kívánságokat olvashatunk, ha az emberek írta naplóba pillantunk bele. Elsőként ott van például az a kérdés, hogy ugyan mi lett azokkal a “strukturális reformokkal”, amelyekről két évvel ezelőtt annyit lehetett hallani. De nemkülönben fontos kívánságok lennének, hogy tűnjön el végre az állampolgárok gazdasági kezdeményezéseit gúzsbakötő kényszerzubbony; hogy olyan pénznemben kapjuk a fizetésünket, amelyben a termékek többsége megvásárolható; hogy váljon szabaddá a gyülekezés; hogy szabadon járjassunk át az országhatáron vagy hogy megválaszthassuk, hogy milyen hitben neveljük fel a gyermekeinket. Mindez, s még sok egyéb hasonló kérés olvasható a nép naplójában, ha valaki venné a fáradtságot és belelapozna.

Ugyanez a helyzet az emberi jogokról szóló hivatalos nyilatkozattal, amelyet ma terjesztenek az Emberi Jogok Tanács elé. Nem más ez, csak fikció, egy rózsaszín tintával írt legenda, amely fényévekre van attól a valóságtól, amelyben élünk. Tehetséges tollforgatók irománya ez csupán, amelyet eszerint is kell olvasni: úgy ahogyan olyan írók műveit, akik regényt írnak ahelyett, hogy a hajótörés pontos történetét dokumentálnák.