Sullivantől hat lépésre

A TIME és a CNN által összeállított 2009 huszonöt legjobb blogja listájával kapcsolatosan több olyan dolog is van, amely miatt dagad a keblem a büszkeségtől. A felsorolásban a Generación Y az egyetlen spanyol nyelvű blog, jóllehet egyesek úgy vélik, hogy ez a nyelv alkalmatlan arra, hogy a modernizáció és a technológia ritmusát felvegye. A többi huszonnégy blogger közül kétségkívül én vagyok az, akinek a legritkábban van alkalma az internetre kapcsolódni. Mindennek a tetejébe pedig az a furcsaság is osztályrészem, hogy a cenzúra által feltelepített internetes szűrők miatt nem láthatom a blogot, amit írok.

Andrew Sullivan, aki a a Bloggerek útja mozgalom tagjai számára valóságos guruvá vált, The Daily Dish nevű blogjával az ötödik helyen áll. El sem tudja képzelni, hogy kubai bloggerek hetente ismétlik szavait Miért blogolok? és munkáját iránytűként használják. Több mint két hónapja már, hogy heti rendszerességgel találkozunk, és tudjuk, hogy a véleménynyilvánítás útján nincs hátraarc, hogy az ellenőrzés falát le lehet rombolni, vagy byte-ról byte-ra, bejegyzésről bejegyzésre alá lehet ásni.

Kényelmetlen kérdések


Képaláírás: Hentesbolt

Hazaérve igyekszem elkerülni, hogy a ház erkélyei alatt haladjak el, mert a gyerekek, unaloműzésből vizelettel töltött kotonokat dobálnak. Előttem apa és lánya, a férfi kezében szatyor, amelyből zsíros, véres, víz csöpög. A hentestől jönnek, amely előtt hosszú sor jelzi, hogy ma reggel jegyre kapható áru érkezett. A hústrófea felett érzett örömükben mindketten boldogan másznak fel a lépcsőn. Az anya már biztosan javában vágja a hagymát, és megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza majd, hogy a napok óta hiányolt fehérje újra megjelenik a család asztalán.

A férfi mögött kaptatok és hallom, ahogyan a lány megkérdezi: “Apu, hány csirkét ettél életedben?” A fordulóban látom a férfi szórakozott arcát, s hogy a hatodikon már minden próusából izzad. Válasza kicsit nyers: “Honnan tudjam? Nem vezetek könyvelést a megevett ételről.” A kislány azonban nem hagyja annyiban. Biztos most tanulnak osztani és szorozni, ami miatt a világot szeretné tisztán számokon keresztül megmutatni és megmagyarázni. “Apu, ha te 53 éves vagy és minden hónapban kapsz a hentestől fél kiló csirkehúst, csak azt kell tudnod, hogy eddig hány hónapot éltél. Ezt a számot elosztod négyszer fél kilóval, amennyit egy átlagos csirke nyom”.

Azon kapom magam, hogy a gyerek által kitalált képletet helyettesítem be, és úgy kalkulálom, hogy 33 évem alatt 99 csirkét faltam fel. Számolgatásomat a férfi válasza szakítja félbe: “Kislányom, amikor én születtem, akkor még nem jegyre vettük a csirkét”. Rádöbbenek, hogy én bizony már a jegyfüzettel együtt nőttem fel, de hála a fekete piacnak, az állami szállítmányok eltérítésének, a valutás boltoknak, az ételért elcserélt ruháknak, és a többi párhuzamos ügyeskedésnek, nem tudom pontosan, hogy hány csirke csúszott le a torkomon. Próbálok a nyomukban maradni, és meghallom ahogy a kis Pitagorasz féltékenyen felkiált: “Ne akard már nekem bemesélni apu, hogy régen a hentesek annyi csirkét adtak el neked, amennyit csak akartál…”.

Cuba performance

Néhány nappal ezelőtt a lakásunkban levetítettük a Cuba performance című dokumentumfilmet, amely az Omni Zona Franca művészcsoport munkájának köszönhetően jött létre. A nappalink megtelt hosszúhajúakkal, még néhány, a Könyvvásáron megismert külföldi író is eljött, megmászták mind a tizennégy, hozzánk vezető emeletet. Amaury – film főszereplője – nem tudott eljönni, mert pár nappal ezelőtt megszületett a fia; pelenkák és átvirrasztott éjszakák jellemzik mindennapjait. Péntek tizenharmadika volt, telihold, de a babonák nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy élvezzük a szabadság és alkotás óráit.

A dokumentumfilmet Elvira Rodríguez Puerto rendezte, aki néhány hetet együtt élt Eligioval, Daviddal és az Alamar többi művészével. Ennek köszönhetően a filmből testközeli élményt kapunk a zene, költészet, zen és grafitti alkotta művekből, amelyekkel ezek az autodidakta tehetségek megtöltik az “új ember” képzeletbeli, s mégis valóságos utcáit. Alamar, a diszfunkcionális és stigmatizált, Havanna keleti részében fekvő lakónegyed, egy olyan hely, ahol kevesen akarnak lakni, s amely tele van egyforma, ismétlődő lakóblokkokkal. Ott él és alkot Amaury, egy magas, fekete férfi, aki bányászsisakban és bő tunikában járja a környék utcáit. Akcióiba bevonja a szomszédokat is, elfelejtetve velük az üres szatyrokat, amelyekkel a paicról kénytelenek hazatérni, és segít nekik, hogy arcukon meglágyuljon az odafagyott, kényszeredett mosoly, amellyel a világot szemlélik.

Az életünk tele van szimbólumokkal súlyosbított performanszokkal, noha számunkra hétköznapi tevékenységnek tűnnek csupán. Ez az érzés maradt meg bennem, miközben ennek a mosolygós költőnek a filozófiáját hallgattam. Várunk a buszra, sorbaállunk a jegyrendszerben megszerezhető egyetlen darab kenyérért, csereberélünk a fekete piacon, kis tutajt fabrikálunk, hogy a tengerre szálljunk, vagy úgy teszünk, mintha egyetértenénk. Mindezek egy évtizedekkel ezelőtt megírt forgatókönyv interpretációi, csak éppen hiányzik belőlük az a spontaneitás és lazaság, amely Amaury sajátja, távol a félelemtől, a konvencióktól és az ellenőrzéstől.


Képaláírás: Cuba performance vetítés a lakásunkban


Képaláírás: én voltam a dokumentum-est D.J.-je

Vigyél el hajózni a végtelen tengerre*

Egy olyan országban, amelyet minden oldalról tenger vesz körül, a tengerész a kapcsolat a vízen túli világgal, ő mesél mindarról, amelyet a szigetlakó nem láthat. Kuba esetében ráadásul, egy hajón dolgozó ember olyan dolgokat is megvehet külföldön, amelyek nem kaphatók az országban. Egyfajta Ulysses ő, aki hosszú hónapokig tartó hajózás után vásárfiával töltött bőrönddel tér haza családjához. A tengerész hozza be a feketepiacon felbukkanó műszaki cikkeket; neki köszönhető, hogy a divat hamarabb ér Kubába, mint ahogyan azt a Kereskedelmi Minisztérium bürokratái eltervezték.

A “kereskedő matrózok” több évtizeden át kiváltságos kasztba tartoztak, mivel eljuthattak a horizonton túlra és ismeretlen tárgyakkal megrakodva érkezhettek vissza. Az életemben először látott farmernadrágokat, szalagos magnókat és rágógumikat is ilyen szerencsés utazóknak köszönhetően érinthettem meg. Ők hozták be továbbá a kvarcórákat, a színestévéket vagy azt a néhány autót is, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a csöppent sem vonzó Ladákhoz és Moskvicsokhoz.

Egy tengerész családja számára a távollét hosszú hónapjait enyhíti az anyagi jobblét balzsama, amelyet a távoli kikötők áruinak kedvező ára és jó minősége kever ki. A nyugdíjas évek elérkeztével, amikor végérvényesen le kell horgonyozni, a tengerész abból él, amit addig behozott, és amit az emlékezetében elraktározott.

Ezt az egészet azért írom le, mert Oscart, a Sin Evasión blog írójának tengerész férjét elbocsátással fenyegetik. Az ok: Miriam Celaya blogger úgy határozott, hogy kilép az anonimitásból, s nevét felvállalva írja tovább webnaplóját. A büntetés: a családtól elveszik az anyagi biztonságot. A feleség szabad szörfözésének az az ára, hogy a férj nem szállhat többet hajóra.

* Idézet a “Papírhajócska” című gyerekdalból.

Homokóra

Minden nap belefutok valaki olyanba, aki kiábrándult a kubai folyamatból és már nem támogatja azt. Vannak, akik visszaadják kommunista párttagkönyvüket, házas gyerekeikkel együtt kivándorolnak Olaszországba, vagy csak unokáikra irányítják minden figyelmüket és békésen állnak sorba kenyérért. Már nem jelentenek fel senkit konspirációért, nem keresik a korrupciót, és a Radio Rebelde-ről (Forradalmi Rádió) átváltanak a Rádio Martí-ra. A pálfordulásokat – amely egyeseknél lassabb, míg másoknál hihetetlenül gyors lefolyású – úgy érzékelem magam körül, mintha a Szigetet érő napsütésben ezrek vedlették volna le régi bőrüket. A metamorfózis ezen folyamata azonban kizárólag egy irányba történik. Senki olyannal nem találkoztam eddig – pedig jópár embert ismerek -, aki a hitetlenségből a lojalitás felé indult volna, s aki sok évnyi kritikus hozzáállás után hinni kezdett volna a beszédeknek.

A matematika néhány igazsággal szembesít minket: az elégedetlenek száma növekszik, a tapsolók csoportja pedig nem nyer meg magának új “lelkeket”. A homokórához hasonlóan, minden egyes napon, a becsapottak több száz apró homokszeme pereg át az ellenkező oldalra. Arra a dombra esnek át, amely belőlünk szkeptikusokból, kitaszítottakból és közömbösökből keletkezett. Nincs visszaút a bizalom oldalára, mert nincs olyan kéz, amely az órát megfordíthatná. A szorzás és összeadás ideje elmúlt, a kivonás művelete után csak olyan maradékokkal lehet operálni amelyek mindig ugyanabba az egy irányba mutató elszivárgást adják ki végeredménynek.

Két fal között

Ma 15 órakor sikeresen bemutattuk Orlando Luís Pardo Lazo új könyvét. Miután a Cerro sétányai között kacsázva leráztuk a minket követő két biztonsági embert, megérkeztünk a Capitóliumhoz, és buszra szálltunk, hogy átkeljünk az öbölhöz vezető alagúton. Feszültség, félelem és kétség vibrált bennünk a La Cabaña erődhöz vezető rövid út alatt. Orlando a magas vérnyomásban szenvedő anyja miatt aggódott, akit igencsak felzaklattak az utóbbi napokban kapott fenyegető telefonhívások. Az én gondolataim meg Teo körül forogtak, aki éppen iskolában volt, és talán senkit sem talál majd otthon, ha hazaér. De szerencsére mindez csak fantazmagóriának bizonyult.

A rendőrfönök ránk akart ijeszteni – ezt csak később értettük meg – , mivel a helyszínen már nem sok mindent tudtak ellenünk tenni a külföldi újságírók kamerái és a két meghívott író előtt. Először a fűben ültünk, kezdetben egy tizenöt fős csoporttal beszélgetve, de az esemény végén már negyvenen tapsoltak. Meglepődtünk hogy több olyan fiatal költő és író is eljött szolidaritását kifejezendő, akinek van már hivatalos kiadók által kiadott kötete. Jelen volt továbbá néhány latin-amerikai író is, akik szavakkal és ölelésekkel fejezték ki támogatásukat. Ott volt Gorki és Ciro, a Porno para Ricardo együttesből, Claudia Cadelo az Octavo Cerco blogtól, Lía Villares, a Habanemia blog írója, Reinaldo Escobar, a Desde aquí bloggere, Claudio Madam és mások, akiknek óvatosságból nem említem a nevét.

Az utca másik oldalán foglalták el állásaikat a minket követők, s egy teleobjektívval meg kamerával örökítették meg a füvön zajló történéseket. Odahívtak néhány általános iskolás osztályt is, akik papírsárkányt eregettek és a fülsiketítő zenét is pontosan délután háromkor kapcsolták be. Ennek ellenére sikerült magunkat kivonni a zavaró elemek hatása alól, ajtót nyitni a Boring Home-nak; elemelkedni a követők és követettek poros valóságától. Onnan, ahol ültem, a La Cabaña fala gyengének tűnt, amelynek köveit már megannyi apró lyuk tette porózussá.

Köszönet és kérés

Képaláírás: A reggeli műszak

Nem akarom, hogy úgy teljenek el a napok, hogy hálátlanul szó nélkül hagyom „önzetlen követőimet”, akik a lakásom épületének bejáratát figyelik. A személyemet érintő túlzott érdeklődésüknek köszönhetően az utóbbi hetekben érezhetően csökkent az ilyen tizennégyemeletes lakótelepeken oly gyakori vandalizmus. Nem lopták el senki száradni kiakasztott ruháit, nem kellett emberi ürülékkel szembesülnünk a lépcsőház sarkában, távolmaradtak a magamutogató aberráltak; s a dominóasztal, amelynél oly sok szenvedélyes kiabálás esett meg, felfügesztette működését, s még a kóbor kutyák sem tisztelték oldalba a ház falait. Mindez az engem szemmel tartó belügyminisztériumi munkatársak fegyelmezett váltott műszakban végrehajtott jelenlétének számlájára írható.

Végtelen hálám kifejezése közben csak az illegális árusokkal kapcsolatosan szeretnék tőlük egy kis félrenézést kérni. Már több napja annak, hogy senki, még csak egy rovarírtó-árus sem ajánlgatja kiabálva portékáját a környék lakóinak. Hibásnak érzem magam, hogy a többi 143 lakás is kénytelen elszenvedni a kereskedelmi tevékenység csökkenését, és úgy érzem tennem kell valamit a jelenség okozta probléma enyhítésére. Ezért kérem őket, a BELMIN prédára leső katonáit, hogy nézzék inkább az utca másik oldalát, ha élelmiszerárus jön. Hiszen nem a Lisszaboni Megszállásról van szó!

Képaláírás: A délutáni műszak már kicsit fáradtabb